Megöltem egy gekkót

Pedig nem akartam bántani. A fene sem gondolta, hogy nem csak szalad, hanem ugrik is. A szobámba keveredett be valahogy, és mivel nálam semmi ennivalót nem talál (bármit egyen is), el akartam kapni, hogy kitessékeljem. Kétnapi kergetőzés után a fal közepén egyedül maradt, és én rávetettem magam egy műanyagdobozzal -- aminek bevetődött a pereme alá. (Beszélgessünk az életben hozott rossz döntésekről, huh?) Visszavettem a lendületből, annyira, hogy végül alig értem hozzá, tényleg alig, de a kicsi gekkó eldobta a farkát, és mozdulatlanul aláhullott. Először azt hittem, csak tetteti, de nem. Ő maga kimúlt, a farka viszont még percekig rángott.


Oké, kinek éri meg Thaiföldre jönni? Ki fogja itt jól érezni magát? Mi az, amit jó itt csinálni, és mi az, amit nem? Thaiföldi eligazító sok zenével.

A fickó a német étteremben

 

65 körül lehet – nehéz megmondani, mert valahogy az az érzés árad róla, hogy beteg, és ez mindig öregíti az embert. Egyébként pedig úgy néz ki, mint Churchill: majdnem kopasznak tűnő ritkás haj, bulldogfej, egy élet tespedéséből fakadó kövér test. Ezen kívül borosta, kétfelé álló kancsal tekintet, és mondom, ez az egészségtelen, fura külső. A vége felé járó rákosokat meg alkeszeket már megismerem – ő nem ilyen. De valami nem stimmel. Magas vérnyomás? Koszorúér-betegség? Akármi?

A családjával van, bár a „család” talán nem a megfelelő kifejezés. Mondjuk, ennyi idős korára ez a szó ki tud üresedni a férfiember számára. Ha három különböző nőtől van öt gyereked, anyád egy elfekvőben van, a testvéreddel pedig évente kétszer beszélsz telefonon, akkor ki is a te családod voltaképpen? Akikkel éppen össze vagy bútorozva? … Mindegy, ezt a dilemmát tegyük félre a harmadik feleségünkig.

Ethan

 

Ethan a szállodámban lakik, főként az étteremben szoktunk összefutni. 52 éves, ausztrál, és valami IT ügyfélszolgálata van. Elég sok ausztrállal találkozni erre, és botrányos, ahogyan mészárolják az angolt. Állítom, én érthetőbben beszélek, és ha bárki azt gondolná, hogy az mentség, hogy ez az anyanyelvük, az gondolja át újra. Ethan ráadásul hadar, választékos és csapong – egyszóval mindent megtesz, hogy nehéz legyen követni. Minden idegszálammal figyelnem kell, hogy értsem, amit mond, de 3-4 mondatonként így is előfordul egy-egy szó, kifejezés (vagy esetenként egy egész tagmondat!), amihez bekapcsolnám a feliratot, ha lehetne. Mélázni meg visszakérdezni persze nincs idő, mert Ethan addigra már két asszociációval arrébb jár. Nála simán elmegy egy beszélgetésben, hogy az egyik percben még a hatvanas évekbeli hippikultúrát ecseteli, a következőben meg eszébe jut, hogy alig tud valamit Ukrajna gazdaságáról, és én mint autentikus kelet-európai, segítsem már ki. El is mondok neki mindent, amit tudok (ez 2 közepesen rövid mondat), amiről máris nyergelünk tovább a cseh programozókra. Szerinte jelenleg a cseh programozók a legjobbak a világon… én mit gondolok? (Pff, ugyanazt, amit ti.)

Carwyn


Albérletet kerestem, így találkoztam Carwynnal.

Carwyn egy 50 körüli költő és műfordító Walesből. Lassan és nyugodtan beszél, úgyhogy a fura akcentusa ellenére is érteni lehet minden szavát.

Túl a csúcs(ok)on III.

Címkék: vers templom doi suthep

2012.02.25. 21:00

Doi Suthep, tehát.

Világ életemben városlakó voltam (sajnos), ami mindig is rányomta a bélyegét a kilátásra. Belső udvarok, villamospályák, szemközti házfalak – ilyesmi volt a kínálat. Különösen kedves emlékeim közé tartozik a gyerekkoromban a szemközti panelben lakó család. Testalkatilag nem voltak túlságosan szerencsések, mondjuk így, el is neveztük őket a húgommal gorilláéknak (visszatekintve most már inkább az orángutánt mondanám, de persze akadjon fönn ezen a dian fossey). Na, és gorillapapa az otthon töltött idejének nagy részét évszaktól függetlenül az erkélyen töltötte. Bármikor néztél ki az ablakon, ott állt szemközt a másodikon, tagbaszakadtan és görnyedten, és pöfékelt. Fogalmam sincs, mi mehetett a lakásban, ha ő az erkélyen érezte magát a legjobban, de aztán évek múltán pont abban a gyárban voltam egy darabig diákmunkán, ahol ő is melózott, és a reggeli műszakba tartó buszon volt alkalmam közelről megfigyelni őt is, meg a többi hajnalban munkába járót is. Nem tetszetős és nem vidám emberek ezek, és egyébként alighanem az erkélyen álldogálni még mindig jobb, mint a szalag mellett.

Aztán laktam bp-en a klauzál térnél is egy szűk kis utcában. 6 vagy 8 méter széles lehet legfeljebb (egy sávnyi út + kétszer 1 m járda), képzelhetitek, mennyi fény jutott a lakásba. Ráadásul a klauzál téren van egy kutyafuttató, és ha kicsit is esik az eső, a szél pedig rossz felől fúj, akkor amikor szellőztetsz, az egész szoba megtelik kutyaszarszaggal. Micsoda csodás város, micsoda csodás lakókörnyezet, szerettem ott lenni nagyon.

Apokalipszis most

Címkék: időjárás thaiföld

2012.02.21. 15:05

Van egy hegy az erkélyemmel szemben, az neki a neve, hogy Doi Suthep. Állati jó kis hegy, nagyon bírom, körülbelül így néz ki, amikor tiszta az idő:

És így nézett ki tegnapelőtt.


A kérdés, mit látunk a képen?

 

Én mint kezdő chiang mai-i lakos, aki még sose látott ilyet, bizonytalan vagyok, de a farang fórumok szerint ez szmog. Durva, nem?

Túl a csúcs(ok)on II.

Címkék: időjárás thaiföld

2012.01.26. 18:50

Aigner Szilárd vagyok 

Minden vízbe mártott test annyit veszít a súlyából, amennyi az általa kiszorított víz súlya. Ezt az az Arkhimédész nevű halott faszi mondta, tudjátok. Továbbgondolva a dolgot: mi történik a testtel, ha belemártják a trópusi időjárásba? Még inkább, mi történik az én testemmel, mint fizikai tárggyal, ha Thaiföldön tárolom egy ideig? A thaiföldi időjárás ismertetése következik, csókolom: aigner szilárd vagyok.

Frissülő rovatok

Címkék: én alkohol thaiföld chiang mai

2012.01.24. 19:26

Magam sem tudtam, hogy vannak itt rovatok is, pedig lám, nem csak hogy vannak, még frissülnek is. Íme:

Karácsonyi idézetekben erősek vagyunk. Charles Dickens mondott egy olyat, hogy  ~ „a szívemben hordom a karácsonyt, és igyekszem ott tartani egész évben”. Mármost mi az üzenete ennek mindannyiunkra nézve? Az, hogy ha január elején akarsz a karácsonyról írni, írjál akkor. Love is all fuckin’ around.

Az ember alighanem azt hinné, hogy a kereszténység európai időtöltés. De nem. Ha szemügyre vesszük a top keresztény államok listáját, ilyeneket látunk, mint brazília (175 millió hívő), mexikó (105 millió), fülöp-szigetek (90), nigéria (75), kongó (68). Összeadogatva már ez így magában majdnem annyi, mint az összes európai keresztény  (550 millió). Márpedig ezeken a helyeken karácsonykor nem havazik sose, csak ha hegytetőn állsz és még a hűtőajtót is kinyitottad. Sőt, az usának is például csak a teteje-közepe havas, ott meg, ahol maga a pápa őszentsége lakik, jó, ha 10-15 évente egyszer havazik. Vagyis a világ nem pont olyan, mint amilyennek gondoljuk: a „fehér karácsony” tulajdonképpen nem normális (értsd: átlagos) dolog. Az egyik leggyakoribb kérdés, amit szerintem a kaliforniába, új-zélandra, thaiföldre stb. szakadóknak ilyenkor feltesznek, hogy „úristen, milyen úgy karácsonyozni, hogy nincsen hó?”. A válasz: tök semmilyen. Az a fura, ha valahol ilyenkor nem 30 fok van. Meséljetek, milyen érzés?

Kulturális áttörés

Címkék: én alkohol thaiföld chiang mai

2011.12.24. 10:26

SiamSato

Thaiföldön berúgni sokba kerül, mindenképpen többe, mint otthon, és ezért van, hogy a fülemig szaladt a szám széle, amikor felfedeztem a hűtő legalsó polcán sorakozó 25 bahtos üvegeket. Simán lehet, hogy eddig is ott álltak mindig, rideg csillogással és várakozón, csak a legalsó polcok valahogy kimaradnak a látómezőmből folyton. 25 baht! Az összes többi sör 40-45 bahtnál kezdődik (ez 300+ huf, rohadjanak meg), úgyhogy az ember az utolsó cseppig őrzi, vigyázza, mint a reklámokban. De 25 baht? Féktelen házibulik és félmeztelen lányok képe suhan át az agyamon, már látom magam előtt, ahogy locsolom a lányokat a sörrel, engem nem érdekel, pénz az van mindenre, be a gyeplőt a lovak közé, 25 baht, istenkém, 25 bahtért én sose leszek többé józan.

Még a dohai reptér kapcsán jutottak eszembe a lisszaboni élményeim.

Ott is meglátogattam a wc-t, és a mellettem levő fülkében a fickó nyögött. Nem tudom, egyedül volt-e, és ha igen, mit csinált – a nyögései alapján egy különösen kellemes székrekedést vagy egy különösen fájdalmas rejszolást vizionálnék (illetve vizionálna a hóhér).

Ha egyszer nekiállok, sokáig tudok vizelni, így meg aztán különösen hosszúnak tűnt az a 30 másodperc. Utána meg a pólócsere. Az járt a fejemben, mihez kezdek majd, ha a csóka átnéz a palánk fölött. Nyögdécselek?

Kínos pillanatok minden napra

Vannak dolgok, amiket nem éri meg csinálni. Például ne vicceljünk faarccal a becsekkoláskor. Azt kérdi tőlem a pultos ember: beszél angolul? Mert akkor ülhet a vészkijárat mellé, ott nagyobb a hely. Persze mindjárt összerakom magamban, hogy angol nyelvtudásra itt csakis akkor lehet szükség, ha be is fogunk csapódni, úgyhogy megkérdezem: le fogunk esni? Viccnek szánom, csak nem mosolygok hozzá, mire a fickó teljesen zavarba jön. Amikor pedig megtalálja végre a hangját, a lehető legokosabb, a repüléshez leginkább kedvet hozó mondatot válaszolja: azt mi nem tudhatjuk előre. Remek.

Vers mindenkinek

Címkék: vers én

2011.12.01. 20:51

 Csütörtök van


Sosem voltam Prágában korábban, így tök jó ötletnek tűnt eltölteni ott a hétvégét, már csak azért is, mert biztosra vettem, hogy én vagyok a tök utolsó az országban, aki még nem járt ott. (Azóta lefolytatott háttérbeszélgetésekből és fojtott hangú vallomásokból megtudtam, hogy pedig nem: igenis van még egy maroknyi, a trendekkel konokul dacoló kisebbség – sajnálom, srácok, én most kiiratkoztam az együttműködésből).

Kaptam olyan véleményt, hogy chiang mai alapítóiról meg az oroszlános címerekről a wikipédián is olvashat az ember – írjak inkább arról, ami a fejemben van. Hát jó. Prágai beszámoló kevés ténnyel és sok szabad asszociációval. 16+-os tartalom, gyenge idegzetűek ne klikkoljanak.

Breaking news:

 

Ma végre megérkeztek Thaiföldről a vízumintézéshez szükséges papírjaim. Gyöngy betűkkel megcímezve, a személyiségemhez illő narancssárga borítékban, a szabadság édes illatával. Ideje volt már, mert lassan eluralkodik rajtam a hisztéria, mint egyszeri ladyboyon a körülmetélés hallatán.

Hétfőn irány a nagykövetség, és ha megkapom végre a felszállási engedélyt, akkor huss…

 

Anyád neve öt példányban

Ha az ember csak pár napot-hetet akar Thaiföldön tölteni, akkor nem kell a vízum miatt aggódnia: a reptéren is kaphat pecsétet, amivel 30 napot maradhat. Ennél hosszabb időre viszont fel kell vállalnia, hogy sz.patni fogják. Ez van, és kezdem azt gondolni, hogy tkp. a vízumnak mint olyannak pontosan ez a célja. De erről később.

Hát leszel szíves köszönni

 

Amit mégis a legjobban nehezményeztem (még mielőtt visszaérkeztem Budapestre), az az, hogy a portugálok udvariatlanok (értsd: udvariatlanabbak, mint mi).

Több okból sem szívesen tesz ilyen sommás kijelentéseket az ember. Egyfelől könnyen az örök seggfej pozíciójába kormányozhatja magát, aki elégedetlen, ellenséges és hálátlan, másfelől a mintavétel nyilván nem volt reprezentatív: simán lehet, hogy az a tízmillió portugál, akikkel pont nem találkoztunk, teljesen jó arc.

 

Apróságok, amelyek említése nem tűr halasztást:

A portugál nők mély hangon beszélnek. Nem gondolom, hogy (csak) a hangszálaikon múlna a dolog, nyilván inkább szocializációs kérdés ez. (A régi magyar filmeken hallani például, hogy akkoriban még az éles fejhang volt nálunk a menő, és egyébként a thaiok is magasabb hangon beszélnek, mint mi.) Érdekes módon az itteni férfiak hangja teljesen normális, a nők közül viszont sokan búgnak és brummognak. Kamaszkoromban a mély hang a vagány (és/vagy vagánynak látszani akaró) csajok sajátja volt, és mivel ezt a megszokást még nem vetkőztem le, a pici 160 magas portugál nők sejtelmes végzet-asszonya-dörmögése rém vagánynak tűnik.

 

Portugáliában vagyok egy ideje, és Portugália egész jó helynek tűnik (a kajáktól például egészen el vagyok gyengülve), összességében meglehetősen pozitívak a benyomásaim. Majd szerintem írok is róluk, de mindig sokkal izgalmasabb azokkal a dolgokkal kezdeni, amiktől nem vagyok elragadtatva. És mivel Portugália tényleg tetszik, szabadjára engedem a karcosabb énemet:


Én borzasztó homogén környezetben nőttem fel a Dunántúlon. Amíg az egyetem miatt Bp-re nem kerültem, nem hiszem, hogy nagyon láttam volna élőben feketéket vagy ázsiaiakat. Nem volt török kajálda, nem volt kínai ruhabolt, még romákkal is csak elvétve találkoztam. A külföldiséget leginkább a szovjet félvér iskolatársak, az ORF1-en a reggeli animációs filmek, meg a Balaton parti Bratwurst feliratok jelentették. Amennyire emlékszem, még a tágabb környezetemben sem beszélt senki semmilyen idegen nyelvet.

Csak az jöjjön, aki bírja

 

Az egyik dolog, amit őszintén és konokul rühellek itt, az az állandóan bekapcsolt légkondi. A kikapcsolás márpedig még a saját szobámban sem igazán opció, mert ebben a dög melegben pár órát is nehéz natúrban kibírni. Gondolom, okosabb volna mindjárt a meleget rühelleni, de az meg mégis milyen snassz volna, hogy az ember eljön Thaiföldre, hogy aztán a melegre panaszkodjon.

Lányok, házak, vendégek

 

Ladyboyokat pedig valóban látni, még akkor is, ha az ember olyan kevés időt tölt az utcán, mint én. Vannak teljesen egyértelmű esetek, amikor tkp. egy női ruhába öltözött férfi az illető béna sminkkel, de aztán vannak az átalakulásnak éppen más fokainál tartó egyedek is. Az eddigi legmeghökkentőbb példány (többeteknek már meséltem róla) egy méretes, lób*szó nagy csaj(?) volt, 190-195 cm körül, és akkora háttal, hogy nem lehetne felfektetni a biliárdasztalomra. Fekete kis ruhácska volt rajta rövid szoknyával meg magas sarkú cipővel. Egy boltban láttam, és eleget álldogáltunk a pénztárnál ahhoz, hogy alaposan megnézzem, és az a helyzet, hogy a keze, a bőre meg haja az ápolt volt és szép, és ezt nem csak úgy mondom, hanem tényleg frankón és határozottan szép volt, nőkhöz viszonyítva is – nem tudom, milyen balzsamot meg testápolót meg ilyesmiket használ, de lehetne tőle tanulni, az biztos.

Színelmélet

 

Rendben, beszélgessünk az itteniekről.

Gondolom, legfőképp a ladyboyokra volnátok kíváncsiak, csak róluk olyan sok mindent nem tudok/lehet mondani (de azért azt majd elmondom), és előtte vannak más kérdések is, amelyeket érdemes feltenni. Például hogy a thaiföldiek sárgák-e? A bevett rasszista terminológia szerint alighanem annak kellene lenniük. De vajon csakugyan azok-e?


Mint korábban írtam, időközönként megpróbálom összeszedni, hogy állok a kultúrsokkal. Eltelt újabb pár hét, lássuk:

Melyik szakaszban járhatok?

Már a múltkor is nehézséget okozott, hogy erre a kérdésre válaszoljak, és azt hiszem, rájöttem, hogy miért. Ez egyébként egy mellékhatása (és ha úgy tetszik, hátulütője) az egyedüllétnek: az embernek rettentő sok ideje van gondolkodni magán és másokon is. Tudom, hogy van ennek az egésznek valami romantikus aurája, mintha ha az ember helyre tehetne magában dolgokat, vagy valamiféle addig rejtett igazságokra bukkanhatna – a helyzet azonban sajnos az, hogy az ilyesmiből mindig pontosan annyi sül ki, amennyit éppen az ember aktuális tudása lehetővé tesz. Nincsenek hirtelen megvilágosodások, csak spanyolviasz van meg bedugult gondolatkörök. Éppen ez az, amiért nem hiszek az erdei remete bölcsességében meg abban, ha az ember elmegy egy hónapra az el caminóra zarándokolni, és ezért nem érdekelnek az eldugott tibeti tanítómesterek sem (többek között).