...avagy egy digitális nomád sirámai

(1500 szó, 7 perc olvasás) 

 

Az utóbbi időben egyre inkább kezd elegem lenni az utazásból. Lassan 6 éve csinálom ezt a „digitális nomád” életformát, ami a végülis csak annyit jelent, hogy az interneten keresztül dolgozom, és különféle helyekre sodródom közben. Ugye, hogy ebben a fogalmazásban nem is hangzik annyira győzedelmesen? A múltkor számoltam össze, hogy kb. 20-szor költöztem ebben az időszakban, jelenleg Portugáliából írom ezt.

Kezd tehát egy kicsit elegem lenni, mert bár egy csomó pozitív dolog is van az utazásban, egy nagy valag stresszt is rápakol az emberre, olyanokat, amilyenekre nem is nagyon számít korábban, és amiket nem tud megosztani a „normál” életvitelűekkel, mert (meglepetés) egyszerűen nem hiszik el neki.

Megvan az orwelli „duplagondol” fogalma? A duplagondol azt a képességet jelenti, hogy valaki egyidejűleg két, egymásnak ellentmondó nézet birtokában van, s mindkettőt elfogadja. Viszonylag sok ilyennel rendelkezünk a mindennapi életünkben, de mondok egy példát: a brexit kapcsán lehetett találkozni például azokkal a véleményekkel, hogy a kelet-európai bevándorlók élősködnek a szociális rendszeren ÉS elveszik a helyiek munkáját. Értjük, ezt a kettőt együtt.

Mármost állandóan szembejönnek azok a cikkek/blogok vagy motivációs előadások, hogy „utazd be a világot egy minimálbérből”, meg „hogyan stoppolj és couchsurfölj végig a transzszibériai expressz vonalán”, meg „biciklivel az Andokban” és hasonló marhaságok, amiken az ember délután fél háromkor elálmodozik az irodában, másrészről viszont szinte mindenki volt már nyaralni, meg vásárolt már repjegyet, és tudja, hogy az utazás egy ordenáré pénztemető. És az emberek elhiszik ezt a két dolgot egyszerre: hogy az utazás egyszerű és olcsó, viszont hohó, nyilván a bőröm alatt is pénz van, ha ezt csinálom.

Viszonylag emberkerülő életet élek, valószínűleg lényegesen kevesebb emberrel találkozom, mint te, aki ezt olvasod, mégis állandóan belefutok ezekbe a miszkoncepciókba. Hogy egyszerre gondolják, hogy ez az egész egy önfeledt valami, ugyanakkor nyilván baromi sok pénz és bátorság kell hozzá, ennek ellenére nyilván én tkp. egész végig csak nyaralok. Egyszerre gondolják, hogy irigylésre méltó élet, és azt, hogy csak felvágás. (És aztán ki-ki vérmérsékletétől függően megpróbálja ezt jobban vagy kevésbé kihasználni.)

1_what_1.jpg

Nem szeretek mások rosszindulatának/irigységének a látókörébe kerülni, de ha már muszáj, akkor legalább arra lennének irigyek, amilyen ez az élet valójában, és nem arra, amit elképzelnek. Én úgy érzem, engem itten félreértenek, kiforgatnak, miszreprezentálnak. Nem is úgy van az egész, érted? És akkor elkezd dőlni belőlem a panasz meg a magyarázkodás (természetesen csak ismeretterjesztési szándékból, önzetlenül), amit az esetek nagy részében nem is vesznek komolyan, a kis részében viszont nekem szegezik a kérdést: oké, de akkor mi a francnak csinálom?

És hát ez az, micsoda nagyszerű kérdés: mi a francnak csinálom? Mint mondottam, az utóbbi időben a hátam közepére sem kívánom az egészet, úh. erről fogunk most beszélgetni.

 

Felfedezések önmagunkról

2014.09.16. 11:17

… avagy a morális megmondóemberek utálata

 

Néhány évvel ezelőtt jártam Izlandon, és a Jökulsárlón partján állva tanácstalanul nézegettem a csónakmenetrendet. A Jökulsárlón egy gleccsertó, és az benne a menő, hogy a gleccsernyelv leér egészen az óceánig, így a lagúna telis-tele van a leolvadt kis jéghegyekkel. Csónakokkal be lehet menni közéjük, ezeknek a menetrendje előtt álldogáltam. Július vége és délután 5 körül lehetett – az utolsó csónak viszont jó egy órája indult. A rossebit.

Jökulsárlón_lagoon_in_southeastern_Iceland.jpg

Ez a Jökulsárlón (forrás: wikipedia.) Élő webkamera itt. 

Voltak saját képeim is róla, de mivel az akkori csajommal jártam arra, letöröltem az egészet a p.csába.

Szögezzük le az elején, hogy nekem a világon semmi kedvem nem volt Szingapúrba menni. Láttam már életemben nagyvárost, házak vannak benne meg autók meg emberek, ebben az esetben ráadásul mindössze 140 km-re a nyavalyás Egyenlítőtől – ha nem adnak ingyen sört, hát felőlem a franc essen bele.

A bürokrácia azonban a hónunk alá nyúl néha: a thaiföldi vízum meghosszabbításához időnként ki kell lépni az országból, és míg a burmai határhoz elbuszozni is remek időtöltés (lásd itt), Szingapúrig a repülő legalább légkondicionált. Plusz van IMAX mozi, Chiang Maiban meg nincs, úgyhogy a dolog ezzel el is dőlt.

A repülőn azért átlapoztam a Lonely Planetet, és lám, még ők is csak erőlködnek rajta, hogy okot adjanak Szingapúr meglátogatására, képesek például leírni azt a mondatot, hogy a kínai negyedben nincs semmi különösen érdekes, de azért nézzük meg, ha arra járunk – hoppá, a LP mindig mosolygó, mindig awesome-ozó, nyálmeleg univerzumában ez egy ormótlanul negatív mondat. A feszültséget végül a következővel oldják fel: Szingapúrba menni szerintük a shoppingolásért érdemes, meg hogy az utcai kajából belakjunk. Édesf.szom, ez komoly?

... és egyben blog reboot

Ezt a posztot a Határátkelő blogra írtam, kattintsatok oda is. 

--

Az interneten keresztül dolgozom, ezért viszonylag szabadon választhatok lakhelyet („digitális nomád” életforma, ha ez így mond valamit). Amikor tavaly eljöttem Thaiföldről, sokat hezitáltam azon, hogy átköltözzem-e egy kis időre Malajziába vagy Szingapúrba. Sok szempontja lehet az országválasztásnak, nekem például számít, hogy milyen sört lehet kapni, gyorsan kerestem is pár fórumot, ahol erről beszélgetnek. Az egyiken mindjárt a második vagy harmadik hozzászólást egy középkorú nő írta, arrogánsan és szarkasztikusan, hogy kb. „milyen jellemző, hogy minket egész Délkelet-Ázsiából csak a sör érdekel”. Kell-e mondanom, ledobta tőle az agyam a gépszíjat.

Feltűnően gyakran botlik bevándorlási illemtanárokba az ember (és sosem natívokba, hanem másik expatokba), úgy tűnik tehát, a kitelepülésnek egész komoly illemrendszere van, amiben érdemes kikupálnunk magunkat, mielőtt útnak indulunk. Itt a blogon is sokszor kerül szóba az igazi beilleszkedés, egészen az olyan apró részletekig, hogy például ajánlott-e az új lakhelyünkön is rántott húst ennünk vasárnaponként. Ezt szeretném most kicsit körbejárni.

Szavak becsülete I.

Címkék: okoskodás idiótaság

2013.08.17. 19:38

Nick Vujicic Chiang Mai-ba jön. Ha eleget interneteztek, akkor már biztosan hallottatok Nickről (sőt, idén áprilisban Magyarországon is járt), ő az a kéz- és lábnélküli ember, aki pazar motivációs előadásokat tart a reményről meg a nem-feladásról. Nicket szeretjük, de hallgassunk csak bele, hogy mit mond itt például.

3:14: "Azt akarom, hogy tudjátok: lányok, mind gyönyörűek vagytok."

Aha, mind gyönyörűek. Ahogy a népszerű Karinthy-idézet mondja: „Új Bábelt élünk, a fogalmak pokoli zűrzavarát. Gyalázatos hazugok megrontották a szavak becsületét”. Vizsgáljuk meg kicsit Nick mondandóját, különösen a szavak becsületével kapcsolatban.

Pokolbéli víg napjaim

Van egy olyan rétege a külföldre költözőknek, amelyiknek mindegy, hogy hova megy lakni. Ilyenek például a nyugati világ nyugdíjasai, vagy általában az angol anyanyelvűek, akik a világ bármely részén találnak megélhetést angoltanárként. Számukra mindössze annyi gyakorlati megkötés van, hogy lehetőleg ne lőjenek rájuk, és kapjanak vízumot. A magyar emigránsokra vélhetően nem ez a jellemző, de én közéjük tartozom. Az interneten keresztül dolgozom, így lakhatok bárhol, ahol van internet, és ahol ki tudom fizetni a megélhetési költségeket. 2011-ben, amikor célországot kerestem, több olyan webhelyet is átnéztem, amelyik a fenti csoportnak szól, és ahol például ár-érték arány szerint listázzák az országokat. A legjobb helyek persze Dél-Amerikában meg Délkelet-Ázsiában vannak, de hoppá, meglepetésemre Magyarország is szerepelt a listán. Persze, hiszen EU-tagállam vagyunk, kellemes a klíma, kiváló az infrastruktúra, rendezettek a társadalmi viszonyok – a fizetőeszköz értéke ugyanakkor szabadesésben van, így hamarosan gombokért is megkaphatunk mindent. Mondhatjuk tehát úgy is, hogy kívülről nézve az utóbbi években az ország jóárasítása zajlik, és még egy kis áldozatos munkával a toplisták élén találhatjuk magunkat. Konkrétan minket leszámítva ez a világ összes polgárának jó. Javaslom, tekintsünk mi is így az otthoni folyamatokra, mindjárt jobb lesz a szánk íze.

-

Ezt a posztot egyébként a határátkelő blogra írtam. Szuper kis blog az, kattintsatok oda (is). 

Mivel képtelen vagyok összefüggő gondolatmenetre felfűzni a mondandómat, íme néhány random dolog, ami Kiotóról jutott eszembe.

Túrázni Japánban II.

Címkék: japán

2013.01.13. 14:57

A japánok és a kultúra

A civilizáció megfoghatatlan dolog, kicsit mint a szellentés a liftben: nagyon nehéz objektív, absztrakt mérőszámokat rendelni mellé, de ha találkozol vele, megismered. Végtére is pontosan hány kastélyt, hány színházat kell emelnie egy kultúrnemzetnek, hány verset kell írnia? Pontosan hány kénhidrogén-molekulának kell lennie egy liftben, hogy összehúzza az orrunkat? A két jelenség ugyanaz. Definíció nincs, de ha belépsz valahova, észreveszed egyiket is, másikat is.

Túrázni Japánban

Címkék: japán

2012.12.24. 20:17

A faterom kertészmérnök volt, abból a parktervező művészlélek fajtából, amelyik folyton a fajtanemesítésen meg a talaj minőségén töri a kis fejét, meg a színharmóniákon. Sok időt töltöttem vele gyermekkoromban arborétumok látogatásával, és nem csak a magyar arborétumok nagy része volt meg, hanem például az olaszországi nyaralásunkkor a veronai is – míg a Colosseum meg kimaradt valahogy. Mindig is a növényekre volt rákattanva, és gyakran álltunk meg valami tizenkettő-egy-tucatnak kinéző fa vagy bokor előtt, hogy „látod, fiam, ez itt a híres japán ez-meg-az, egész közép-európában két darab van belőle”. Csinosítgatott egy kis sziklakertet a nagyfaterék telkén, ahova mamutfenyőt ültetett, meg selyemfenyőket, meg mindenféle kuriózum dolgokat. Volt egy olyan fenyője is, amit nagyon óvott-vigyázott (vagy legalábbis én biztosan óvtam-vigyáztam, ugyanis hétvégi rekreációs tevékenységként én ástam ki a gödrének egy részét), mert ha nem is csak kettő volt belőle közép-európában, azért ritkaságnak számított. Egészen addig, amíg az egyik télen valaki be nem mászott a kerítésen, és le nem fűrészelte a felső 1 méterét (!), hogy hazavigye a kölkeinek karácsonyfának. Love is all f.ckin’ around.

Le a konyhahuliganizmussal!

A nők és a férfiak másképp kommunikálnak, ha valaki nem hiszi, olvasgasson recepteket meg az alattuk levő kommenteket. A receptkommentelés tipikusan női közeg, s míg a gyűlölködés teljesen megszokott jelenség a neten, a nők valahogy másképp csinálják: szmájlikkal, finoman, nagyon metszően. A háziasszonyság még ma is része a női önképnek (ha nem hiszed, mondd meg az anyósodnak, hogy inkább pizzát rendelnél a főztje helyett –  garantáltan egy életre elvágod magad nála), és ezekben a kommentekben a nők pontosan egymás önbecsülésébe másznak bele előre megfontolt szándékkal, borzasztó komiszul. Ráadásul olyan piszlicsáré ügyek miatt, hogy a húslevest le kell-e habozni vagy nem, kell-e bele leveskockát vagy nem és így tovább. Mivel a thai kaját nem bírom, kénytelen vagyok főzni magamra, és hogy például lehabozom-e a húslevest, az csakis attól függ, hogy mennyire vagyok józan, amikor csinálom. Gyakran főzök éjszaka, és olyankor egy 6-8 sörrel vagy pár deci viszkivel a bendőben már nem annyira finomak az ember mozdulatai, hogy a lobogó leves fölött akarjon bohóckodni – és látjátok, halálosan mindegy, hogy le van-e habozva. Ha valaki képes emiatt sértegetni a másikat, azzal komoly baj van.

...avagy a férfi érzelmeinek nyomában

 

Mindenki hallotta már, hogy mi, férfiak 16 színben látunk csak, és nekünk a barack az egy gyümölcs, a padlizsán meg egy zöldség, ugye? Az érzelmekkel is hasonló a helyzet: nem vagyunk mi olyan baromi összetett lények, és más egyebek mellett pont azért szeretem clint eastwood-ot, mert képes az arcán visszaadni azt a néhány alapvető férfi érzelmet, ami  létezik bennünk egyáltalán. Kis szemösszehúzás, kis morcos nézés – el kell ismerni, ő sem egy gumiarcú figura –, de nagyjából lefedi a palettát. Én bírom. És hogy jön clint eastwood arca a thai kajákhoz? Hát úgy, hogy a thai ételek fogyasztása közben is előjönnek a férfi alapérzelmek szép sorban. Lássuk őket.

Szolgálati közlemény

2012.11.14. 18:34

Normál esetben a Motörhead nem az én világom, de abban speciel nagyon igazuk van, hogy az embernek két választása van – menetel, vagy megdöglik. Az utóbbi hetekben valahogy arra sincs időm, hogy legalább a budin üldögéljek egy sort, de nem érdekel: veszek egy nagy levegőt, kilögybölöm a vodkásüveg aljáról a maradékot, felb.szom a kedvenc búvárszemüvegem, és menetelek tovább.

Ami pedig a blogolást illeti, menetelés lesz abban is: 3 posztot írok még a hónapban (ezen kívül).

Én szóltam.

Emlékeztek Fuj és Pfuj meséjére? Két válogatós struccfiókáról van szó, akik a mama minden főztjét fújolják. Mellékvágány, de milyen képtalálatok vannak a „fuj és pfuj” kifejezésre?

_1fuj.jpg

Csecsemők. Nem tudom, hogy működik a gugli, de javaslom, mindenki gondolkodjon el ezen.

Akárhogy is, azért jutott eszembe a mese, mert kicsit mi is éretlen struccfiókaként szoktunk viselkedni. Kutyát enni? Fúj. Polipot? Fúj. Sült pókot? Fúj? Kígyóhúst? Fúj.

Szerény javaslat

Eléggé bekezdtem ezzel a témával a múltkor, be is pöccentem tőle mocsokul. Nem lehetek túl értelmes, hogy egyedül üldögélve, sörözgetve és barry white-ot hallgatva képes vagyok asztalcsapkodásig bepipulni, de ez van. Mint írtam, az étkezés alapvető összetevője a közérzetnek, szükségszerű, hogy érzelmeket váltson ki az emberből.

Akárhogy is, kedvünk töretlen, hatoljunk tovább előre a tabukban (barry white bekapcs). A múltkor a vallásos dolgok kerültek terítékre, ami sajnálatos véletlen, mert a vallásos dogmák kipellengérezésének tkp. nincs sportértéke. Definíció szerint marhaságok – és annak is kell lenniük, nincs ezzel semmi baj. Lássunk viszont két tabut a szekularizáltan gondolkodó, ún. modern és felvilágosult ember eszköztárából is: nem eszünk kutyát, és nem eszünk embert. A kérdés az, hogy miért nem. (Csak 18 év felettiek kattintsanak.)

A három fő dolog, ami hosszabb távon meghatározza az ember közérzetét, az a levegő, amit belélegzik, a körülötte levő emberek, meg az ennivaló. Triviális dolgok, nyilván, de idő kell a feldolgozásukhoz. Egy rövidebb nyaraláskor annyira sok új élmény éri az embert, hogy milyen épületeket meg milyen tájakat látott, hogy ennek a háromnak a megfigyelésére nem is biztos, hogy marad ideje. Meg nem is biztos, hogy két hét alatt fel lehet mérni az ilyesmit. Pedig hosszabb távon csak ez számít, nem a turistalátványosságok.

Thaiföldön például egész más a levegő, mint otthon. A pára, a gyakori rohadásszag és az utcai ételárusok miatt. Ha bekötött szemmel letennének Magyarországon vagy Thaiföldön, pár szippantás után tudnám, hol járok. Pontosan ez az egyébként, ami a legjobban hiányzik otthonról: a rendes, finom, lélegezhető levegő. A közhely szerint a hosszú idő után hazaérő magyarok a túró rudival kezdik meg a mákosbejglivel, de ami engem illet, én teszek mindkettőre: egy narancsos sopronit akarok, leülni egy lépcsőre valahol, és percekig csak ki-belélegezni. (És aztán jöhet egy unicum.)

A thaiföld-szag egyébként valóban egy létező valami, nem én találom ki. Még a lonely planet is említést tesz róla, sőt, a thaiföldi top-akárhányas dicsérőlistában is benne van. Hihetetlen, hogy egyesek még erről is képesek áradozni. Napról-napra jobban rühellem az ilyen „ha az élet hozzád vág egy citromot, csinálj limonádét” típusú idiótákat. Persze, ha bűz van, kezdd el dicsérni, tiszta sor. (És egyébként is: limonádét? Hány éves volt, aki ezt kitalálta? Tíz? A tequiláról vajon hallott már? Imbécile.)

… avagy jógatanárt minden háztartásba

 

Ha egy pillanatra úgy tekintünk az emberre, mint akármelyik állatfajra, akkor látjuk, hogy a hiszékenység és a naivság az embergyerekek szükséges tulajdonsága. Ez a beszéd miatt van. A beszéd ugyanis sok egyéb mellett arra is jó, hogy generációról generációra átadjuk a felhalmozott tudást – a levelibékák például nem beszélnek, ergo nincsenek is levelibéka-népmesék, ennyire egyszerű ez. A dolog viszont azzal jár, hogy az emberkölyköknek bemondásra el kell hinniük, amit a felnőttek mondanak. Nem megy másként: az a gyerek, akiből ez a hiszékenység hiányzik, villámgyorsan kiírja magát az együttműködésből – megeszi a mérgező bogyókat, befut a busz alá, agyoncsapatja magát a kettőhússzal. Mármost ilyen gyerekek vannak, évről évre egész sokan halnak meg így, és – nem akarom, hogy lelketlenül hangozzék, de – ez maga egy bizonyíték, hogy szó sincs róla, hogy a szelekció leállt volna a fajunknál. Csak a naivak maradhatnak életben, és te meg én, akik megértük a felnőtt kort, szükségképpen hiszékenyek és naivak vagyunk (voltunk). Még azok is, akik felnőttként összeesküvés-elméleteket gyártanak meg gyanakszanak mindenkire: ha gyerekként is ilyenek lettek volna, réges rég szarrá égették volna magukat egy vasalóval.

Észak-északkelet

2012.08.06. 21:51

A kívánságlista: Kamcsatka, Szahalin, Kuril-szigetek

 

Az orosz távolkelet valószínűleg nincs a világ legvágyottabb turisztikai célpontjai között, pedig ha nekem választanom kellene, mondjuk, a Karib-tenger és az Ohotszki-tenger, Ibiza és Kamcsatka vagy Tunézia és a Kuril-szigetek között, csakis a ruszkik nyernének, csakis a ruszkik, mindig a ruszkik. Most Japán legészakibb csücskén járva már-már kézzelfogható közelségbe kerültem a csodához, hiszen Wakkanai és Korszakov között mindössze 40 km a távolság, és népszerű (ámbátor drága és kényelmetlen) kiruccanás a japánok körében átrándulni a komppal Szahalinra. De lássuk, hol is van mindez, amiről beszélek:

…avagy a kezdő fudzsizók kiskátéja

 

Vajon mellélő-e az ember, ha azt mondja, hogy a Fuji (a továbbiakban Fudzsi) maga a halál? Az évenkénti halálozások számát tekintve valószínűleg a Fudzsi a világ leggyilkosabb hegye. Ha például vesszük az Annapurnát, ami a legutóbbi balszerencsésen végződött magyar expedíció kapcsán nekünk is ismerős lehet, a Fudzsi egyetlen erősebb év alatt kitermeli az összes annapurna-halált csak az öngyilkosokból. Bizony, a Fudzsi a világ egyik legnépszerűbb öngyilkoló-pontja, évről évre a Golden Gate híddal birkózik az aranyéremért.

A nagy és gonosz hegyekkel összevetve pedig olyasmi a Fudzsi, mint amit a méhekről meg a cápákról mondanak: a méhek ölik a több embert, és valóban, ha nem figyelsz, a Fudzsi is pofáncsap a palacsintasütővel. Le lehet esni, meg lehet fagyni, lavina alá lehet kerülni – és szoktak is egyesek minden évben.

A cím ezzel együtt egy kicsit nagyzoló: a Fudzsit sem meghódítani, sem legyőzni, de még csak megmászni sem nagyon kell. Csupán 3776 méter magas, egyszerű kúp alakja semmilyen technikai képzettséget nem igényel, és minden évben 300 ezer körüli ember sétál fel rá a kis fejlámpájával meg a karon ülő nagymamájával. Ez a mászószezont tekintve (július-augusztus) átlagosan napi 5000 ember. Miért van az, hogy én mégis visszafordultam a csúcs alól?

A kultúrsokk egy ribanc. Ha négy szavam lenne a témára, ez a négy szó lenne az, és higgyétek el, nem is volna rossz leírás.

Írtam már róla korábban (itt és itt), röviden összefoglalva a kultúrsokk az a folyamat, amin mindenki átesik, aki huzamosabb időre idegen környezetbe kerül. Fázisai nagyjából a következők: a kezdeti izgalmas hetek (nászút szakasz) után következnek a stressz hónapjai, amikor a dolgok már nem újak, csak zavaróan mások. Ha mákod van, és kitartasz az új helyen, a második évben kezdetét veheti az igazi beilleszkedés, majd előbb-utóbb elsajátíthatod az új kultúrát is.

A lényeg, hogy ez valóban egy folyamat, a fázisai nem kikerülhetők vagy lerövidíthetők, és mindannyiunknak át kell esnünk rajta.

Nagyjából egy éve kezdődött a blog, nagyjából egy éve jöttem ide. Lássuk, hogy állok most a kultúrsokkal,  sőt, lássuk, hogy állnak vele az itteni ismerőseim.

 

Jártam Mae Hong Songban, ami tök megérdemelné, hogy bővebben írjon róla az ember, de egyfelől ebben az esetben is nagyon különválnak a turisták meg a letelepedést keresők szempontjai, másfelől a drogokról meg az alkoholról írni sokkal érdekesebb. Úgyhogy Mae Hong Sonról inkább csak maradnak a képek.

1_Dscf0967.jpg

Mae Hong Son, ahol már mindenki fogyasztott ópiumot 


Ha bármikor odajuttok, hogy el kell neveznetek egy tengerpartot, szépen kérlek, ne „aranypartnak” nevezzétek el. És ha várost építetek, ne mondjátok majd, hogy hét dombra épült. (Ahogy például Lisszabon, Brüsszel, Athén, Prága, Melbourne, Moszkva… Budapest stb. -- teljes lista itt).

Ezekben az elnevezésekben az a szuperkínos, hogy tök ellenne nélkülük az ember, és akik kitalálták őket, azért tették, hogy többnek láttassák magukat, mint amik. Ehhez képest a lehető legközhelyesebb jelzővel sikerült csak előállni, és mintha ez még nem volna elég gáz, utána minden útikönyvbe bele is nyomtatják a saját üresfejűségüket.

Vesd össze: „Nektek önállóan kell gondolkoznotok, ti mind egyéniségek vagytok.” – „Igen, mi mind egyéniségek vagyunk.”

Érzelmeim a témában:


 

Sukhothai, Ayutthaya, Angkor Wat – három egész komoly templomromos látványosság itt a környéken (az első kettő Thaiföldön, az utóbbi Kambodzsában). Angkor Wat nevét mindenki hallotta, de a másik kettő is erősen ajánlott program, ha erre jár az ember.



Mind láttunk már a tévében olyan törzseket, ahol a nők nyakára fémkarikákat tesznek, hogy hosszabb legyen a nyakuk. Thaiföldön is élnek ilyen csoportok, és megnézni őket jócskán túlmutat azon a primer élményen, hogy „nézd, beszélő zsiráf”.

... avagy gázolás tovább az elefántok lelkivilágában

 

Legutóbb ott hagytuk abba, hogy errefelé az elefánt is csak egy a háziállatok közül. Mint nálunk a kacsa meg a tehén meg a többi. Ennek megfelelően venni sem túl bonyolult egyet. Csak bemész az elefántboltba, leveszed a polcról, és kész, a tiéd. Megfoghatod, és a kis ormányánál fogva hazavezetheted. (Ha van nálad egy zacskó földimogyoró, az előny.)

Megkérdeztem, mennyibe kerül, és bár ez a beszélgetés sem tegnap volt már, arra biztosan emlékszem, hogy valami meghökkentően alacsony összeget mondtak. Nem is tudom, talán két millát (HUF)? Még mielőtt rettenet tábornok betámadna itt a kommentekben, hogy két milla csak szerintem alacsony összeg, helyezzük ezt egy kicsit perspektívába. Mo-on ennyiért nemigen adnak új autót, és az utóbbi 10 évben meg eladtak az országban abból vagy egy milliót. Oké, il ferro matricával meg 60 hónapos futamidővel, de akkor is. Ez azt jelenti, hogy mo-on az utóbbi 10 évben forgalomba állíthattak volna akár egy millió elefántot, és hogy egy tök átlagos magyar család is megengedhetné magának, hogy vegyen egyet. Ez a mondat egyébként végződhetne felkiáltójellel is, sőt, tessék, felkiáltójel: ! Ugyanis jelenleg kábé 60 ezer ázsiai elefánt létezik összesen (értsd: üresek a polcok az elefántboltban). Nem tréfás, hogy a veszélyeztetett állatfajok megmentése mennyire olcsó -- lenne, ha tényleg törődnénk vele? Fogalmam sincs, hogy látatlanban mennyire tippeltem volna egy elefánt árát, de mindezek fényében 2 milla rém bagatellnek tűnik: akinek stílusa van, az mindjárt kettőt vesz. (Mondom ezt úgy, megint csak rettenet tábornok kedvéért, hogy nekem még használt kocsim sem volt sose, és nincs kocsija se apámnak, se anyámnak. De még tán a királynak se’.)

… avagy alámerülés az elefántok lelkivilágába

A nagyfateromnak volt egy kecskéje valamikor a nyolcvanas évek elején. Sokra nem emlékszem az állatból, csak arra, hogy körülbelül egymagasak voltunk, és hogy egyszer bántott engem. Hogy konkrétan fel is öklelt-e vagy csak megfenyegetett vele, az már nincs meg, de nagyon remélem, hogy amikor végül megettük, A) a lehető legkevésbé EU-konform módon csináltuk ki B) én személyesen is haraptam a szívéből. Kisfiúkat halálra rémíteni ugyanis komisz dolog, még egy kecskétől is, és ha tudni akarjátok, a trauma velem maradt: azóta is rém óvatosan közelítek mindenhez, ami nagyobb egy tengerimalacnál.

Az elefánttal barátkozás ennek fényében igazi érzelmi hullámvasút. A leges-legelső benyomás kétségkívül az róla, ahogy jön ki a bokrosból, hogy hű, b.zmeg, ez sokkal nagyobb, mint egy tengerimalac. Nagyobb még annál is, mint amilyennek az állatkertben látszik. Jó lesz itten vigyázni.